Odüsszeuszilag

Ragebait minden szinten, avagy az adaptáció kérdése

Most, hogy Christopher Nolan a nagyvászonra álmodta Homérosz örökbecsű klasszikusát, hirtelen mindenki 1) antik hellén korszak ÉS irodalom szakértővé avanzsált, valamint 2) filmkritikus és elmélész lett, aminek honi kijegecedése talán a Telex cikke, amely azon túl, hogy sikerült felidéznie az állatorvos kegyeire bízott négylábú patás szellemét, igazi rage-baiting jelenséget váltott ki meglehetősen rövid időn belül. A mindenható algoritmus örül, Nolan örül, de vajon jó-e ez nekünk?

A szöveg és változatai

Homérosz Ödüsszeiája, ahogyan a cikk szerzője, Almási Marcell is megjegyzi, “ott lebeg a kollektív tudatalattinkban – ahogy az én esetemben is többnyire pontatlanul, összemosódva a teljes trójai mondakörrel és a görög mitológiával, mégis meglepően tiszta elvárásokkal, hogy hogyan is kéne ezt a művet adaptálni, melyik döntés kiált bosszúért, és mi méltó egy őseposz megfilmesítéséhez” - vagyis adott egy helyzet, hogy ez a kulturális alappillérnek tekinthető eposz valamilyen szinten minden, akár csak alapfokú oktatási intézményt abszolvált polgártársunk agyában ott mocorog, de ha bárkit megállítanánk az utcán, valószínűsíthetően kiderülne, senki sem olvasta. Vagy ha mégis, olyan régen, hogy nagyjából csak a címére emlékszik, és még abban sem vagyok biztos, hogy Almási jóindulatú megjegyzésével szemben, a trójai mondakörhöz passzintaná a megszólított illető.

Felmerül a kérdés bennem, hogy ha azonban valaki mégis olvasta, akkor pontosan mit is olvasott? Kit? És hogyan? Melyik szöveget? Ha magyarul, kötelező olvasmányként szembesült vele, akkor nyilván Devecseri Gábor fordításával találkozott (pedig volt előtte és utána is magyar fordítás). Ha görögül olvasná az ember, mert megteheti, akkor máris leágazások között kell kiigazodnia, tudniillik ógörögül, vagy modern görögül fogyasztja a szöveget? No és ha netán angolul esne neki a behemótnak, akkor egyrészt formátum (líra vagy narratíva), korszak és fordítói alapállás alapján is válogathat: minden esetben totálisan mással lesz dolga, holott elvileg ugyanazt kellene olvasnia. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ha a szerző kilétét boncolgatjuk, a legjobb esetben is Homérosznak tulajdonított eposzról van szó, vagyis a bizonytalansági tényezőt kimaxolhatjuk e tekintetben is.

Az angol nyelvű fordítások története egyébként éppen mostanában vált érdekessé, lévén hogy Emily Wilson 2017-es fordítása finoman szólva is felkavarta a morajló mélységbe száműzött indulatokat. Wilson ráadásul nem elégedett meg azzal, hogy a mai olvasó felé tett gesztusokkal élve ismét népszerűvé (értsd: booktok kompatibilissá) tette a klasszikust, de külön kötetet szánt az antik szövegek modern fordításának taglalására, amiben már az antik szövegek fordíthatóságán túl magával a fordítás lehetőségeivel is foglalkozik.

Számomra mindebben az a kérdés formálódik meg leginkább, hogy vajon miért érdekes most épp az Odüsszeia? Miért ez a szöveg és miért épp most? Ezen a ponton érkezünk el egy valamennyire szeparáltnak minősíthető, irodalmi és fordításelméleti vitán túlmutató populáris kultúrába ojtott kérdéskörhöz.

A filmadaptáció

Ahogy a fordítás kapcsán is felmerült, a film kapcsán kifejezetten érdekes, hogy vajon miért mostanában vált ismét fontossá és időszerűvé az Odüsszeia? Már Nolan filmjének bejelentése előtt is egyre több szó esett róla, több fordítás kering, mindenféle online fórum külön threadeket tart fenn csak azért, hogy a netizenek megbeszélhessék, vajon melyik verziót érdemes forgatni és vajon miért, és persze mindennek mi értelme és pláne haszna van ma, 2026-ban. Vagyis nem kifejezetten Nolan miatt beszélünk erről már megint (vagy még mindig?), sőt, kifejezetten olyan érzése lehet az ember gyermekének, mintha Nolan belépője ezen rizomatikus diskurzus-tekervény valamely ágán kúszna fel a köztudatba a hollywoodi gépezet hathatós segítségével.

Spoiler alert: még nem láttam a filmet - talán pont ezért lehet előzetesen keretezni, mire is készülök, ha megnézem.

Az adaptáció kérdése mindig is csatateret jelentett, ahol egy szöveg rajongói csapnak össze… mindenkivel: a filmadaptációt éltetőkkel, a rendezővel, a forgatókönyvíróval, a casting directorral - vagyis mindenkivel, aki vagy élteti a sznt és sérthetetlen szöveget meggyalázókat, vagy azon élősködőket, és magukat az elkövetőek. Valamiféle olcsó pop-pszichológiai megcsalástörténetet fabrikálnak magazinok, blogok, vagy egyszerűen rajongók abból az alaphelyzetből, hogy egy adott szöveg adott olvasója eleve mindig mást és másképp olvas, és hihetetlen számukra, hogy vannak olyan olvasók, akik aztán nekiveselkednek és saját olvasatukat a csillogó vászonra álmodják játékfilm formában. Vagy a szöveghűséget kérik számon a sarlatánnak megbélyegzett alkotókon, vagy a mű szelleméhez való hűséget.

Egyik sem termékeny irány. Egyrészt a szöveghűség alapból lehetetlen, minthogy két teljesen különböző médiumról van szó: az irodalom verbális, a film többcsatornás, és a közhiedelem szerint ráadásul alapvetően vizuális természetű. Másrészt a szöveghez való hűség kérdése felveti azt a problematikát, amit anno, megboldogult közoktatási éveink meghatározó mondatává sűrített az emlékezet, miszerint: “Mire gondolt a költő?” - vagyis ez a megközelítés feltételezi, hogy egy szövegnek van valamiféle központi magva, üzenete, amely fellelhető, kibontható, megérthető, és természeténél fogva egységes, szent és sérthetetlen.

A kortárs adaptációkutatás lassan bár, de sikeresen túllépett ezen, és sokkal gyümölcsözőbb megközelítési módokat ajánl, például lehet azon gondolkodni, hogy miképp elegyedik párbeszédbe az írott és a filmi narratíva? Hogyan viszonyulnak egymáshoz? Mit csinál az egyik, és mit a másik? Ezer példája van ennek a felszabadult diskurzusnak, amelynek minden mozzanata érvényessé tehet radikálisan eltérő olvasatokat is, amennyiben a szövegekre történő pontos utalának és a koherens interpretáció alap elvárásainak megfelel. És ez így van rendjén.

Persze ha klasszikushoz nyúl az ember, jó, ha tudja, hogy eleve vesztes csatába indul (nyilván Nolan is tisztában volt ezzel, és láthatóan ez pont nem érdekelte - nagyon helyesen). Rizikós az egész ügylet ráadásul akkor, ha épp a görögök maradnak ki egy hagyományosan görög mitológiához passzintott sztoriból: se görög színész/alkotó, se helyszín, semmi nincs benne, ami miatt a jó hellének magukénak érezhetnék azt, ami az övék (hát, nyilván felerősödött az a hang is, hogy akkor lesznek végre visszaszolgáltatni a britek mindent, amit úgymond értékvédelmi okokból annak idején magukhoz vettek). Ideológiai szinten tehát már eleve rengeteg kérdés merül fel a vállalkozással kapcsolatosan, nem beszélve a sokat emlegetett casting policy-ről, ami aztán végképp táptalajnak bizonyult a ragebait kibontakozásához.

Szimpatikus vagy sem, végső soron a néző dönt. Ha el tudjuk fogadni, hogy amikor egy filmadaptációra ülünk be a moziba, akkor egy másik olvasó fantáziájának a megjelenítése kerül elénk (ahogy anno ezt Christian Metz szépen megfogalmazta), akkor valójában nem vagyunk abban a pozícióban, hogy bármit is az alkotó szemére vessünk - maximum nekünk nem tetszik az ő olvasata és slussz passz, ennyi, és tényleg nem is több. Ha nem tudjuk elfogadni ezt, akkor már eleve kár kifizetni a jegy árát és beülni a terembe, még ha meg is elégednénk azzal, hogy végre van indok a drágább, IMAX-terembe szóló belépőre beruházni.

A filmkép

És itt érkezünk el ahhoz a kortárs problématikához, ami az adaptációs kérdéseken túlmutat: probléma, hogy milyen fordítást olvasunk, majd probléma, hogy milyen forgatókönyv hogyan valósul meg, és Nolan filmje kapcsán problémává válik az is, hogy milyen technikai képet kapunk, amikor a filmet megnézzük. Bár Almási cikke kifejezetten arra fűzte fel a mondandóját, hogy megváltozik a filmkép jellege és szerepe, ebben azért nem lennék ilyen mértékig biztos. Kétségtelen tény, hogy Nolan választása furcsa technikai dilemmát hozott a filmbefogadás kérdésében, hiszen nem mindegy, hogy a 70mm-es IMAX-re álmodott óriáskép hogyan vagdosható mondjuk egy hagyományos 35mm-es képmezőre tervezett vászonra: ennek illusztrálására egyébként egy külön oldalt is szenteltek a filmkészítők a film honlapján.

A kivágás módosulása a reprezentációban megjeleníthető elemek tekintetében valóban hozhat különböző esetlegességeket, de fontos aspektus, hogy Nolan és csapata már eleve ezzel kalkulálva komponálta a képet, így önmagában az, hogy a 70mm IMAX “filmbeolvasztás” lenne, nem gondolom, hogy kizárólagosságot teremt: a nézői azonosulás totális mivolta ezt megoldja enélkül is, ilyen értelemben mindegy, hogy a periférikus látómezőben is van valami vászon, vagy sem. Nem ettől lesz - hogy másik, elméleti diskurzusban bevett terminussal éljek - immerzív a filmélmény (csak egy személyes példa: az Oppenheimer egyik premier plánjában, ahol Cylian Murphy arca tölti be a teljes IMAX 3D képsíkot, ahonnan én néztem a filmet, kifejezetten zavaró, zavarba ejtő, elidegenítő hatása volt). Összességében a kérdés az csupán, hogy milyen plusz élményt jelent(het) a vászon kiterjedése?

Egyébként miközben mindenki a képpel van elfoglalva (itt utalnék vissza arra a pikírt megjegyzésemre, miszerint a közvélekedés szerint a film egy alapvetően vizuális médium), a hang terén már korábban megtörtént az a technikai átállás, amit most a vizuális megjelenítés terén próbálnak megoldani: a Dolby ilyen-olyan, egyre immerzívebb Surround technológiái sok estben már átvették az azonosulást kiváltó hatás előidézését, nem véletlenül beszélünk egyre gyakrabban a nézőpont mellett az ún. hallópontról is, mint a néző belépési pontját egy narratív térbe. (Az érdekes kérdés, hogy miért csak mostanság vált hangsúlyosabbá ez a kérdés, hiszen már Balázs Béla is felvetette, hogy a hangot rögzítő mikrofon elhelyezése épp olyan fontos, mint a képet rögzítő kameráé. Ezt az alapvetést sajnos sok elmélész nem emlegeti, de nem árt emlékezni, hogy a kérdés már a hangosfilm megjelenésekor napirendre került.)

Ilyen értelemben véve a képi kompozíció egyenrangúvá válik a soundscape és a dialógus térbeli elhelyezkedésével, ami éppoly fontos eleme az immerzív filmélmény megteremtésének, mint a kameraállás. Itt inkább az lesz izgalmas, hogy az audio-vizuális szinkrézis (Michel Chion fogalma) koherens tud-e maradni akkor is, ha a képi elemek itt-ott eltűnnek vagy épp feltűnnek, vagyis a kettő kapcsolódása épp annyira következetes, mint a különböző kivágások okozta apróbb (vagy épp nagyobb horderejűnek ítélhető) változások.

A mozi jövője?

Minden technikai bravúr kapcsán felmerül, vajon ez lesz-e a mozi jövője? Legutóbb talán az Avatar kapcsán zúgtak a harangok (vagy harsant a fanfár), hogy a digitális 3D mindent tarolni fog: emlékszik még valaki erre? A filmtörténet számos ponton bizonyította, hogy a technológia és a formátum nem feltétlen hoz változást: sem azonnalit, sem hosszútávút. A 3D története tökéletes példa erre, hiszen számos korszakban, számos megmentő próbálkozást eredményezett, majd annak rendje és módja szerint ismét a feledés homályába süllyedt (de emlékszik még valaki a fantasztikus Todd-AO rendszerre vagy a Cinemascope-ra? Na, ugye!). Amennyire én látom, ez az egész mostani hajcihő egyrészt formátum és leginkább platform kérdés, avagy a disztribúció problematikája (ami mára a klasszikus vertikális integráció önálló értékűegységét feladva a bemutatás szintjébe olvad bele a platformizáció következményeként). A mozi immáron 130 éve során tehát volt megannyi technikai alapú próbálkozás a nézők visszaédesgetésére - talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek közül a színes film és a hang maradt tartós, azonban egyik sem okozott kompozíciós értelemben elementáris változást. Nolan sem fog. A ragebait pedig még nyilván burjánzik egy ideig, de sebaj, egyelőre drukkolok annak, hogy bármilyen is legyen a film, ráirányítja a figyelmet egy olyan klasszikusra, amelyet akár több fordításban is érdemes, többszöri nekifutásra is olvasni, hogy élő emlékezetté válhasson - és talán érdemes lehet a filmadaptációk közötti dialógus felemlegetésébe is belebonyolódni, ha már így állunk.